GONDOLATOK SIMON VINZENZ KLAUSEN FESTÉSZETÉRŐL

Simon Vinzenz Klausen képeit szemlélve egy olyan világba zuhanunk amelynek részletei lenyűgözőek és mozgalmasak. Késztetést érzünk, hogy bepillantsunk Klausen világába melyben a művészet eszközeivel pontosan annak állít tükröt, amelyikben most is élünk.

Elénk tárul a groteszk, élénk színekben lüktető metropolisz: tornyok, utak, egymás felé dőlő épületek és lámpaoszlopok, amelyek nem sugároznak fényt de mégis utat mutatnak.  A falakon gombszerű mintázatok, mint egy elektromos kapcsolótáblán, melyek nélkülözik az emberi találkozásokat, vagy a természet nyomait. Az egyik képen cakkozott szélű, futószalagra emlékeztető felüljáró suhan a tetők fölött, mellette óriásplakát fénybetűi hirdetik: „Showtime”! Másutt furcsa fejeket veszünk észre, akik azonban nem veszik észre egymást, még akkor sem, ha egymás mellett ülnek a bárpultnál, vagy éppen együtt robognak egy járműben. Egy harmadikon apró alak horgászik a csatornazöld vízben, miközben a robotszerű halcsontvázak fölötte úsznak el.

A felépített látvány végső soron inkább absztrakt, mint figurális irányba hajlik, ám kiindulópontja mindig a külső világ és annak irreálisba csavarása. A festő érzékeli a világ szétesését, így az a vásznon is elemeire bomlik, akár egy építőkockákból épült város, amelyet egyetlen mozdulattal ledönthetünk. A zsúfolásig telített kompozíciók mellett találunk egészen üresnek ható képeket is, amelyek a metropolisz-beli plakátmagány másik arcát mutatják. Itt a város maga is eltűnik, a háttér nem több szürkés füstnél. Az előtérben csontvázszerű alak tapogatózik, vagy éppen botra tűzött arcok bámulnak ránk, akár az ősi törzsi maszkok. Ám a néző előtt nem kétséges, hogy amit lát, nem a múlt festészete, sokkal inkább a nagyon közeli jövőé, vagy egyenesen a jelené.

Klausen képeiben van valami tagadhatatlanul futurisztikus. Spirálba térő betonútjai, önmagukból kiforduló toronyházai, éles színeikkel és kockaformáikkal inkább olyan benyomást keltenek, mint a gyermekek által elképzelt jövő, annak minden abszurditásával és nyugtalanító voltával. Ezt az aggodalmat keltő érzetet néhol a színek is fokozzák: rozsdabarnák, elmosódott vörösek, harckocsik zöldje olvad egymásba. Klausen képzelt városai legtöbbször zsúfoltak és arctalanok, egy talpalatnyi hely nincs a vásznon, hogy levegőhöz jussunk, vagy meglássuk az égbolt egy szeletét. Vizuális nyelvében az urbánus szorongás a végletekig fokozódik. Ebben stílustörténeti kapcsolatra talál az 1920-as évek német festészetével, különösen George Grosz-szal, akinek szatirikus hangvételű képein egyszerre jelennek meg a futurizmus széttört terei, a korabeli Weimari Köztársaság Berlinjének magányos, kiábrándult, visszataszító figurával benépesítve. Klausennél ezek a kaleidoszkóp-szerű alakok sokkal jobban elbújnak, tágra nyílt, felénk meredő szemmel olvadnak bele az őket körülzáró nagyváros elemeibe. A humánum eltűnik, meghitt találkozásoknak nyomát sem találjuk, a lélek helyét az urbánus arctalanság veszi át.

Klausen képei többek között azért figyelemre méltóak, mert a művész egyedi vizuális eszközeivel egyszerre nyúl vissza az 1920-as évek futurista hatású, társadalomkritikus realizmusához, miközben aktualizálja azt a mai korunk szélsőséges, bizonytalan, groteszk játék-világához, melynek harsány színű éptőkockái mind magasabb tornyokká emelkednek, és egyre bizonytalanabbul inognak körülöttünk mégis meghagyva a lehetőség esélyét, hogy továbbépülve esetlegesen kapcsolódhassanak egymással. Klausen művészetének különlegessége és aktualitása abban rejlik, hogy nemcsak ezt a mélyen bennünk gyökerező, generációkat egyesítő tapasztalatot képes formába önteni és a festészet nyelvén megfogalmazni; hanem a belőle növekvő ösztönös vágyat is az emberi összekapaszkodás felé, amely mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szól. 

Koncsik Lilka

művészettörténész