GONDOLATOK SIMON VINZENZ KLAUSEN FESTÉSZETÉRŐL

Simon Vinzenz Klausen képeit szemlélve egy olyan világba zuhanunk, amelynek részletei

lenyűgözőek és mozgalmasak. Késztetést érzünk, hogy bepillantsunk Klausen világába,

melyben a művészet eszközeivel pontosan annak állít tükröt, amelyikben most is élünk.

Elénk tárul a groteszk, élénk színekben lüktető metropolisz: tornyok, utak, egymás felé dőlő

épületek és lámpaoszlopok, amelyek nem sugároznak fényt de mégis utat mutatnak. A falakon

gombszerű mintázatok, mint egy elektromos kapcsolótáblán, melyek nélkülözik az emberi

találkozásokat vagy a természet nyomait. Az egyik képen cakkozott szélű, futószalagra

emlékeztető felüljáró suhan a tetők fölött, mellette óriásplakát fénybetűi hirdetik: „Showtime!”

Másutt furcsa fejeket veszünk észre, akik azonban nem veszik észre egymást, még akkor sem,

ha egymás mellé kerülnek vagy éppen együtt robognak egy járműben. Egy harmadikon apró

alak horgászik a csatornazöld vízben, miközben a robotszerű halcsontvázak fölötte úsznak el.

A felépített látvány végső soron inkább absztrakt, mint figurális irányba hajlik, ám kiindulópontja

mindig a külső világ és annak irreálisba csavarása. A festő érzékeli a világ szétesését, így az a

vásznon is elemeire bomlik, akár egy építőkockákból épült város, amelyet egyetlen mozdulattal

ledönthetünk. A zsúfolásig telített kompozíciók mellett találunk egészen üresnek ható képeket is,

amelyek a metropoliszbeli plakátmagány másik arcát mutatják. Itt a város maga is eltűnik, a

háttér nem több szürkés füstnél. Az előtérben csontvázszerű alak tapogatózik, vagy éppen botra

tűzött arcok bámulnak ránk, akár az ősi törzsi maszkok. Ám a néző előtt nem kétséges, hogy

amit lát, nem a múlt festészete, sokkal inkább a nagyon közeli jövőé vagy egyenesen a jelené.

Klausen képeiben van valami tagadhatatlanul futurisztikus. Spirálba térő betonútjai, önmagukból

kiforduló toronyházai éles színeikkel és kockaformáikkal inkább olyan benyomást keltenek, mint

a gyermekek által elképzelt jövő, annak minden abszurditásával és nyugtalanító voltával. Ezt az

aggodalmat keltő érzetet néhol a színek is fokozzák: rozsdabarnák, elmosódott vörösek,

harckocsik zöldje olvad egymásba. Klausen képzelt városai legtöbbször zsúfoltak és arctalanok,

egy talpalatnyi hely sincs a vásznon, hogy levegőhöz jussunk, vagy meglássuk az égbolt egy

szeletét. Vizuális nyelvében az urbánus szorongás a végletekig fokozódik. Ebben stílustörténeti

kapcsolatra talál az 1920-as évek német festészetével, különösen George Grosz-szal, akinek

szatirikus hangvételű képein egyszerre jelennek meg a futurizmus széttört terei, a korabeli

weimari köztársaság Berlinjének magányos, kiábrándult, visszataszító figuráival benépesítve.

Klausennél ezek a kaleidoszkóp-szerű alakok sokkal jobban elbújnak, tágra nyílt, felénk meredő

szemmel olvadnak bele az őket körülzáró nagyváros elemeibe. A humánum eltűnik, meghitt

találkozásoknak nyomát sem találjuk, a lélek helyét az urbánus arctalanság veszi át.

Klausen képei többek között azért figyelemre méltóak, mert a művész egyedi vizuális

eszközeivel egyszerre nyúl vissza az 1920-as évek futurista hatású, társadalomkritikus

realizmusához, miközben aktualizálja azt a mai korunk szélsőséges, bizonytalan, groteszk

játékvilágához, melynek harsány színű építő kockái mind magasabb tornyokká emelkednek, és

egyre bizonytalanabbul inognak körülöttünk, mégis meghagyva a lehetőséget, hogy

továbbépülve esetlegesen kapcsolódhassanak egymással. Klausen művészetének

különlegessége és aktualitása abban rejlik, hogy nemcsak ezt a mélyen bennünk gyökerező,

generációkat egyesítő tapasztalatot képes formába önteni és a festészet nyelvén

megfogalmazni, hanem a belőle növekvő ösztönös vágyat is az emberi összekapaszkodás felé,

amely mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szól.

Koncsik Lilka

művészettörténész