Simon Vinzenz  Klausen

Szeretettel várunk mindenkit Simon Vinzenz Klausen,

MECHANIKUS METROPOLISZ című kiállítására. 

Megnyitó:

2025. július 28-án, hétfőn 19 órakor a

Viadukt Bárban (1052 Bp., Jane Haining rakpart)

A kiállítást megnyitja:

Varró Szilvia művészeti menedzser

A kiállítás megtekinthető augusztus 10-ig, mindennap 11.00 és 24:00 között.

Simon Vinzenz Klausen először mutatkozik be alkotásaival a művészetkedvelő közönség előtt. Rajzait látva már gyermekkorában tehetségének kibontakoztatására biztatta Hundertwasser.

A mostanáig Münchenben élő, magyar származású művész 15 éven keresztül az alkotásnak szentelte életét, kerülve a nyilvánosságot. A festés és a rajzolás által talált rá arra a formanyelvre, amely az önkifejezésben meghatározó lett számára. Több mint 100 olajfestmény közül válogattuk ki azt a képanyagot, amely a berlini és New York-i kiállításait megelőzve először Budapesten lesz látható.

Roberta Smith a The New York Times kortárs művészeti kritikusa is rajongója S. V. Klausennek.

A MECHANIKUS METROPOLISZ képei Simon Vinzenz Klausen különös, groteszk világába kalauzolnak el bennünket. A vibráló színekben lüktető toronyházak hektikus nyugtalanságot sugallnak. A futurisztikus közegben néhol feltűnnek emberi lények, akik elveszve bolyonganak a nagyvárosi gépezetben zombikká válva, nem találva kapcsolódást egymáshoz.

Klausen az egzisztencializmus és társadalmi elidegenedés kérdéseit boncolgatja. A technológia által uralt világban az ember elveszítheti a Sartre-féle szabadságot, mivel döntéseit külső rendszerek (pl. AI-alapú alkalmazások) befolyásolják, mely egzisztenciális válságot okoz, mert az egyén nem tudja autentikusan meghatározni saját értékeit. Az emberek adathalmazokká redukálódnak, akiket algoritmusok irányítanak. A digitális technológiák - okostelefonok és a közösségi média - az emberi kapcsolatokat felszínessé teszik, és az elszigetelődés új formáit hozhatják létre.

Klausen vizuális nyelvében az urbánus szorongás a végletekig fokozódik. Ebben stílustörténeti kapcsolatra talál az 1920-as évek német festészetével, különösen George Grosz-szal, akinek szatirikus hangvételű képein egyszerre jelennek meg a futurizmus széttört terei, a korabeli weimari köztársaság Berlinjének magányos, kiábrándult, visszataszító figuráival benépesítve. Klausennél ezek a kaleidoszkóp-szerű alakok sokkal jobban elbújnak, tágra nyílt, felénk meredő szemmel olvadnak bele az őket körülzáró nagyváros elemeibe. A humánum eltűnik, meghitt találkozásoknak nyomát sem találjuk, a lélek helyét az urbánus arctalanság veszi át.

Klausen képei többek között azért figyelemre méltóak, mert a művész egyedi vizuális eszközeivel egyszerre nyúl vissza az 1920-as évek futurista hatású, társadalomkritikus realizmusához, miközben aktualizálja azt a mai korunk szélsőséges, bizonytalan, groteszk játékvilágához, melynek harsány színű építőkockái mind magasabb tornyokká emelkednek, és egyre bizonytalanabbul inognak körülöttünk, mégis meghagyva a lehetőséget, hogy tovább épülve esetlegesen kapcsolódhassanak egymással.

Klausen művészetének különlegessége és aktualitása abban rejlik, hogy nemcsak ezt a mélyen bennünk gyökerező, generációkat egyesítő tapasztalatot képes formába önteni és a festészet nyelvén megfogalmazni, hanem a belőle növekvő ösztönös vágyat is az emberi összekapaszkodás felé, amely mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szól.